G. S.: Ahogy az amerikaiak A dzsungel könyvét már csak a Walt Disney-filmből ismerik, ugyanez fog történni Dra-kula történetével is.

V. D.: Nem feltétlenül. Ábrahám Stoker egész ügyesen kutatott. Amikor regénye 1897-ben megjelent, reprezen­tálta mindazt a tudást, amivel akkoriban rendelkezni lehe­tett, beleértve a modern kommunikációs eszközök lenyű­göző repertoárját is. Az pedig zseniális írói fogás, hogy a vámpír és a vámpírölő történetét összekapcsolja.

G. S.: Azt hiszem, a legtöbben csak a filmekből isme­rik Dracula grófot, például Lugosi Béla megszemélyesíté­sében. 1931-ben. Aztán Christopher Lee hat filmben is, majd Klaus Kinski és Gary Oldman.

V. D.: Ezek mind csak utánérzései a legnagyobb film­nek ebben a témában.

G. S.: A Nosfemtura gondol?

V. D.: Persze, (németül:) Eine Symphonie des Grauens

(A horror szimfóniája). Friedrich Wilhelm Murnau és Max Schreck.

G. S.: Pontosan. 1921-22. – Bámulva nézem Murnau tájait, a gróf ruháit, a kastély díszleteit; a film egész kiállítá­sát, a világítást, a vágást, a montázstechnikát. Ott van az a jelenet az első vacsoránál, amikor a csontvázas óra ütni kezd… s aztán Harker borotválkozás közben megvágja magát -

V. D. (szinte izgatottan): Nem, nem! Ez Stokernél van. Murnaunál a fiatalember, akinek egyébként itt a neve is más, Hutternek hívják, evés közben néz arra a bizonyos órára, ami éppen ütni kezd, közben kenyeret vág, és mivel az órára figyel, megvágja az ujját. Orlok gróf meglátja a se­bet. – Egy rövid pillanatig nem tudjuk, mi fog most történ­ni, meg fog-e történni. Aztán Orlok megszólal. – Megjele­nik a felirat: „De hiszen Ön vérzik… A drága vér!” A drá­ga vér! Érti? A drága vér hiába folyik el, és a gróf hagyja. Visszafogja a kínzó szomjúságát, későbbre halasztja, vár­ja, előre ízlelgeti a beteljesülést. „De hiszen Ön vérzik! A drága vér!” (Folyt. köv.)

V. D.: Nagyszerű fickó, a diplomácia és a karóbahúzás nagymestere.

G. S.: Ezért hívják Drakulának?

V. D.: Nem, nem; igaz, hogy a „drakul” szó jelentése ördög, démon, de alapvetően a „draco” (sárkány)-rendből származik, amelybe Vlad apja is fölvételt nyert – a család férfitagjai attól fogva a Sárkány-rend tagjainak számítot­tak; az apa Vlad Draculnak nevezte magát, a fiát pedig Vlad Draculeának, vagy kis Sárkánynak. A karóbahúzó másik nevén Vlad Tepes. Hódító Mehmed mintegy 20 000 törö­köt, bolgárt, németet, magyart és bojárt látott karóba húz­va, amikor Vlad vezér ellen indult.

G. S.: Őszintén szólva én azt hittem, ezek a dolgok Ro­mániában játszódtak…

V. D.: De hiszen ez a 15. század! Akkoriban a Havasal­föld volt Vlad területe, vagyis a Kárpátok és a Duna közti terület. Ez valóban a mai politikai Románia területén fek­szik, egyébként közvetlenül amellett a terület mellett, amely „az erdők mögött” van, vagyis Transzszilvánia (Erdély) mellett.

G. S.: Nagy örökség ez egy ország számára, és bizony több negatív, mint pozitív tartalmú újsághírt is jelent.

V. D.: Románia, Románia… Ott van nekik Vlad, a nagy­úr, akinek csak Erdélyben több mint 800 vára van, aztán jön a kommunista uralom és betiltja Stokert; és ahelyett, hogy a mi hírnevünkből próbálnának meg valamit pro­fitálni, Ceausescu inkább a nép vérét szívja.

G. S.: így igaz. Nyugaton a „vörös vámpír” néven is emlegették. S ha az információim helyesek, Románia most turisztikai célokra megint fölfedezte az élőhalottakat.

V. D.: Én szívesen gondolok Karl Marxra. A Highgate Cemetery szerintem London legszebb része. Persze nem napközben, amikor minden tele van fényképezkedő japá­nokkal.

G. S.: De térjünk vissza: tehát mégis minden Drakulával kezdődött!

V. D.: Szó sincs róla! Már a görög mitológia is ismeri a lamiákat és az empuszákat, azokat a női lényeket, akik kiszívják a fiatal fiúk vérét, vagy a strigákat, a démoni madárembereket, akik éjszakánként gyermekek vérével táp­lálkoznak. Az indiai védák, a kínai, örmény, finn, izlandi for­rások mind tudnak szomjas élőhalottakról. Egyébként már a régi Görögországban is fokhagymát akasztottak a gye­rekek nyakába.

G. S.: És Önnek mi a véleménye ezekről a védelmi mód­szerekről?

V. D.: Hát, ha az ember nem akar csókolózni, akkor nincs semmi bajom a fokhagymával. (Folyt. köv.)

V. D.: Nincs.

G. S.: Nem úgy van valahogy, hogy az önök… társasága az egész világot behálózza?

V. D.: Ha ezt akarja hallani.

G. S.: Nos tehát, ahogy a telefonban is mondtam, a vérről írok könyvet. Ennélfogva elsősorban olyasmi érdekel, ami a vérrel kapcsolatos: Ön honnan szerzi, milyennek találja az ízét, milyen gyakran iszik vért, mi történik az áldozatokkal?

V. D.: Nekünk nincsenek áldozataink; ezeket hitelezőknek hívjuk.

G. S.: Aha. Ahol hitelezők vannak, ott bank is szokott lenni, befektetők és kölcsönadók. Önök mit adnak?

V. D.: Mondjuk halhatatlanságot?

G. S.: De ha mindenki, akit megharapnak, maga is halhatatlanná válik, akkor elvileg a matematika törvényeinek értelmében élő emberek helyett lassan vámpírok kezdik benépesíteni a földet?

V. D.: Így igaz.

G. S.: Én ennek semmi nyomát nem látom!

V. D.: Nem is láthatja.

G. S.: Aha. Miért nem?

V. D.: Maga egy olyan néphez tartozik, amelynek ez nem adatott meg.

G. S.: Tehát angolnak kell lenni ahhoz, hogy észreve­gyük ezt a folyamatot?

V. D.: A határok nem politikai és nem is földrajzi érte­lemben értendők.

G. S.: Hanem mentálisan vagy belsőleg?

V. D.: Ez adomány. Van, aki rendelkezik azzal az ado­mánnyal, hogy látja az aurát, más meg nem. (Folyt. köv.)

G. S.: Mr. D. mit reggelizett ma?

V. D.: Nem szoktam reggelizni. És maga?

G. S.: Angol reggelit; gyorsan, de kiadósán. De a kér­désem tulajdonképpen arra irányult, hogy valakitől, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, azt várná az ember, hogy véres dolgokat egyen.

V. D.: Nézze, ha hátborzongató részletekre vágyik, ak­kor keressen egy horrorregényt. És mit ért azon, hogy „azt állítja magáról”? Én sem kérdezek magától olyasmit, hogy szürcsöl-e evés közben.

G. S.: Oké. Kezdjük máshonnan. Olvasóink szívesen megtudnák, hogy hogyan él manapság valaki Londonban, akinek nincs állandó állása…

V. D. (félbeszakítja): Már megbocsásson, de ezek két­száz évvel korábbi kategóriák!

G. S.: Arra gondoltam, mit csinál egyáltalán egész nap?
V. D.: Sétálok a városban, figyelek, cigarettázom, az embereket nézem a moziban.

G. S.: A moziban?

V. D.: Igen. A sötétben szépen látszanak az emberek.

G. S.: Ilyenkor ki is szívja a vérüket?

V. D.: Édes istenem, nincsenek értelmesebb kérédések a céduláján?

G. S.: De. Anne Rice azt írja…

V. D.: (halkan, megvetően felnyög)

G. S.: Azt írja, semmihez nem hasonlítható,  hogyha valakiből egy vérszívó iszik, olyasmi ez, mint a szerelmi gyönyör.

V. D.: Mrs. Rice nem próbálta. (Folyt.köv.)

Az alábbi képek nem regényhősnőt ábrázolnak, hanem egy hús-vér hercegnőt. A mai napig vannak olyan nemesi családok, akik a régmúlt díszletei között élnek: Velence reneszánsz palotáiban vagy Anglia gótikus kastélyaiban. Az olasz Vogue minden számában egy-egy ilyen, ma már kuriózumnak számító családot ismerhetünk meg.