www.vampirlove.hu

V. D.: Utolsó látogatásomkor a „Transylvanian Society of Dracula” híradásából megtudtam, hogy Segesvár közelében egyfajta vámpír-disneylandet akarnak építeni. 100 fontba fogadok, hogy „Draculand” lesz a neve. Ez a környék tehát innentől fogva szintén ha­lott a számomra. Amit igazán sajnálok.

G. S.: Ahogy az amerikaiak A dzsungel könyvét már csak a Walt Disney-filmből ismerik, ugyanez fog történni Dra-kula történetével is.

V. D.: Nem feltétlenül. Ábrahám Stoker egész ügyesen kutatott. Amikor regénye 1897-ben megjelent, reprezen­tálta mindazt a tudást, amivel akkoriban rendelkezni lehe­tett, beleértve a modern kommunikációs eszközök lenyű­göző repertoárját is. Az pedig zseniális írói fogás, hogy a vámpír és a vámpírölő történetét összekapcsolja.

G. S.: Azt hiszem, a legtöbben csak a filmekből isme­rik Dracula grófot, például Lugosi Béla megszemélyesíté­sében. 1931-ben. Aztán Christopher Lee hat filmben is, majd Klaus Kinski és Gary Oldman.

V. D.: Ezek mind csak utánérzései a legnagyobb film­nek ebben a témában.

G. S.: A Nosfemtura gondol?

V. D.: Persze, (németül:) Eine Symphonie des Grauens

(A horror szimfóniája). Friedrich Wilhelm Murnau és Max Schreck.

G. S.: Pontosan. 1921-22. – Bámulva nézem Murnau tájait, a gróf ruháit, a kastély díszleteit; a film egész kiállítá­sát, a világítást, a vágást, a montázstechnikát. Ott van az a jelenet az első vacsoránál, amikor a csontvázas óra ütni kezd… s aztán Harker borotválkozás közben megvágja magát -

V. D. (szinte izgatottan): Nem, nem! Ez Stokernél van. Murnaunál a fiatalember, akinek egyébként itt a neve is más, Hutternek hívják, evés közben néz arra a bizonyos órára, ami éppen ütni kezd, közben kenyeret vág, és mivel az órára figyel, megvágja az ujját. Orlok gróf meglátja a se­bet. – Egy rövid pillanatig nem tudjuk, mi fog most történ­ni, meg fog-e történni. Aztán Orlok megszólal. – Megjele­nik a felirat: „De hiszen Ön vérzik… A drága vér!” A drá­ga vér! Érti? A drága vér hiába folyik el, és a gróf hagyja. Visszafogja a kínzó szomjúságát, későbbre halasztja, vár­ja, előre ízlelgeti a beteljesülést. „De hiszen Ön vérzik! A drága vér!” (Folyt. köv.)

G. S.: Térjünk vissza Drakulára: kétségkívül ő a leghí­resebb vámpír.

V. D.: Nagyszerű fickó, a diplomácia és a karóbahúzás nagymestere.

G. S.: Ezért hívják Drakulának?

V. D.: Nem, nem; igaz, hogy a „drakul” szó jelentése ördög, démon, de alapvetően a „draco” (sárkány)-rendből származik, amelybe Vlad apja is fölvételt nyert – a család férfitagjai attól fogva a Sárkány-rend tagjainak számítot­tak; az apa Vlad Draculnak nevezte magát, a fiát pedig Vlad Draculeának, vagy kis Sárkánynak. A karóbahúzó másik nevén Vlad Tepes. Hódító Mehmed mintegy 20 000 törö­köt, bolgárt, németet, magyart és bojárt látott karóba húz­va, amikor Vlad vezér ellen indult.

G. S.: Őszintén szólva én azt hittem, ezek a dolgok Ro­mániában játszódtak…

V. D.: De hiszen ez a 15. század! Akkoriban a Havasal­föld volt Vlad területe, vagyis a Kárpátok és a Duna közti terület. Ez valóban a mai politikai Románia területén fek­szik, egyébként közvetlenül amellett a terület mellett, amely „az erdők mögött” van, vagyis Transzszilvánia (Erdély) mellett.

G. S.: Nagy örökség ez egy ország számára, és bizony több negatív, mint pozitív tartalmú újsághírt is jelent.

V. D.: Románia, Románia… Ott van nekik Vlad, a nagy­úr, akinek csak Erdélyben több mint 800 vára van, aztán jön a kommunista uralom és betiltja Stokert; és ahelyett, hogy a mi hírnevünkből próbálnának meg valamit pro­fitálni, Ceausescu inkább a nép vérét szívja.

G. S.: így igaz. Nyugaton a „vörös vámpír” néven is emlegették. S ha az információim helyesek, Románia most turisztikai célokra megint fölfedezte az élőhalottakat.

Stephen Webster- a míves, gyönyörű, romantikus ékszereiről híres tervező – álmodta meg az alábbi darabokat.

G. S.: Egy német író azt írja Drakuláról: „Mivel nem hal meg soha, kénytelen a mindenkori történelmi helyzet csúcspontjára kerülni. Drakula szemei előtt a 20. század küszöbén a vérszívók kozmopolita egységének a megva­lósulása lebeg. Az erdélyi vámpír a világot akarja uralni. Angliá­ból kiindulva azt reméli, hogy harapásról harapásra a föld egész népességét az élőhalottak nemzetközi egységévé változtatja. Ki ne gondolna ennek kapcsán Karl Marxra?”¹

V. D.: Én szívesen gondolok Karl Marxra. A Highgate Cemetery szerintem London legszebb része. Persze nem napközben, amikor minden tele van fényképezkedő japá­nokkal.

G. S.: De térjünk vissza: tehát mégis minden Drakulával kezdődött!

V. D.: Szó sincs róla! Már a görög mitológia is ismeri a lamiákat és az empuszákat, azokat a női lényeket, akik kiszívják a fiatal fiúk vérét, vagy a strigákat, a démoni madárembereket, akik éjszakánként gyermekek vérével táp­lálkoznak. Az indiai védák, a kínai, örmény, finn, izlandi for­rások mind tudnak szomjas élőhalottakról. Egyébként már a régi Görögországban is fokhagymát akasztottak a gye­rekek nyakába.

G. S.: És Önnek mi a véleménye ezekről a védelmi mód­szerekről?

V. D.: Hát, ha az ember nem akar csókolózni, akkor nincs semmi bajom a fokhagymával. (Folyt. köv.)

G. S.: Van Önnek családja, Mr. D.?

V. D.: Nincs.

G. S.: Nem úgy van valahogy, hogy az önök… társasága az egész világot behálózza?

V. D.: Ha ezt akarja hallani.

G. S.: Nos tehát, ahogy a telefonban is mondtam, a vérről írok könyvet. Ennélfogva elsősorban olyasmi érdekel, ami a vérrel kapcsolatos: Ön honnan szerzi, milyennek találja az ízét, milyen gyakran iszik vért, mi történik az áldozatokkal?

V. D.: Nekünk nincsenek áldozataink; ezeket hitelezőknek hívjuk.

G. S.: Aha. Ahol hitelezők vannak, ott bank is szokott lenni, befektetők és kölcsönadók. Önök mit adnak?

V. D.: Mondjuk halhatatlanságot?

G. S.: De ha mindenki, akit megharapnak, maga is halhatatlanná válik, akkor elvileg a matematika törvényeinek értelmében élő emberek helyett lassan vámpírok kezdik benépesíteni a földet?

V. D.: Így igaz.

G. S.: Én ennek semmi nyomát nem látom!

V. D.: Nem is láthatja.

G. S.: Aha. Miért nem?

V. D.: Maga egy olyan néphez tartozik, amelynek ez nem adatott meg.

G. S.: Tehát angolnak kell lenni ahhoz, hogy észreve­gyük ezt a folyamatot?

V. D.: A határok nem politikai és nem is földrajzi érte­lemben értendők.

G. S.: Hanem mentálisan vagy belsőleg?

V. D.: Ez adomány. Van, aki rendelkezik azzal az ado­mánnyal, hogy látja az aurát, más meg nem. (Folyt. köv.)

„A vér kultúrtörténetéről” írandó könyvéhez végzett kuta­tásai során az írónő, Gudrun Schury interjút készített az angol Victor D.-vel aki azt állítja magáról, hogy vámpír.

G. S.: Mr. D. mit reggelizett ma?

V. D.: Nem szoktam reggelizni. És maga?

G. S.: Angol reggelit; gyorsan, de kiadósán. De a kér­désem tulajdonképpen arra irányult, hogy valakitől, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, azt várná az ember, hogy véres dolgokat egyen.

V. D.: Nézze, ha hátborzongató részletekre vágyik, ak­kor keressen egy horrorregényt. És mit ért azon, hogy „azt állítja magáról”? Én sem kérdezek magától olyasmit, hogy szürcsöl-e evés közben.

G. S.: Oké. Kezdjük máshonnan. Olvasóink szívesen megtudnák, hogy hogyan él manapság valaki Londonban, akinek nincs állandó állása…

V. D. (félbeszakítja): Már megbocsásson, de ezek két­száz évvel korábbi kategóriák!

G. S.: Arra gondoltam, mit csinál egyáltalán egész nap?
V. D.: Sétálok a városban, figyelek, cigarettázom, az embereket nézem a moziban.

G. S.: A moziban?

V. D.: Igen. A sötétben szépen látszanak az emberek.

G. S.: Ilyenkor ki is szívja a vérüket?

V. D.: Édes istenem, nincsenek értelmesebb kérédések a céduláján?

G. S.: De. Anne Rice azt írja…

V. D.: (halkan, megvetően felnyög)

G. S.: Azt írja, semmihez nem hasonlítható,  hogyha valakiből egy vérszívó iszik, olyasmi ez, mint a szerelmi gyönyör.

V. D.: Mrs. Rice nem próbálta. (Folyt.köv.)

..egy új szuper képsorozat Steven Meiseltől.

A klasszikus vámpíros és gótikus regények hősei és hősnői egytől egyig nemesi származású urak és hölgyek. A vámpírokhoz hozzátartozik az elegancia az arisztokratikus viselkedés. Drakula, Lestat, Carmilla mind nemesek. Elég hiteltelen lenne mondjuk egy paraszti származású vámpír, aki az eke szarva  mellől indul hódítani.

Az alábbi képek nem regényhősnőt ábrázolnak, hanem egy hús-vér hercegnőt. A mai napig vannak olyan nemesi családok, akik a régmúlt díszletei között élnek: Velence reneszánsz palotáiban vagy Anglia gótikus kastélyaiban. Az olasz Vogue minden számában egy-egy ilyen, ma már kuriózumnak számító családot ismerhetünk meg.